A 240 –amely egész modellciklusa során a 200-as sorozat legnépszerűbb és legkelendőbb típusa volt- a 140 végső változatán alapult. Ezt nyilvánvalóvá teszi az a tény, hogy a süllyesztett kilincseket és az első háromszögablak elhagyását leszámítva a karosszéria teljes felső része az ajtókkal együtt megegyezett elődjével. Egyéként a 240/260 teljesen új autó volt. Első alapváltozatát (240L) még a B20 motorral szerelték, de eközben kifejlesztettek két teljesen új könnyűfém motorcsaládot is –B21(240),B27(260)-, hogy teljesíthessék a kipufogó emissziós határértékeket, és csökkenthessék a fogyasztást.
Az új B21 (2127cm³) karburátoros és befecskendezős változatban is kapható volt. A 240GL változatban felhasznált injektoros motor tekintélyt parancsoló 140 lóerőt adott le (később környezetvédelmi okokból csökkentették a teljesítményét). Ez a gép nagy népszerűségnek örvendett az autósok között, mert nagy sebességet tett lehetővé, simán járt és kevesebbet fogyasztott (a kerburátoroshoz képest biztosan). A B19 -a B21 kistestvére- nagyjából egy évvel később jelent meg, felváltva a megbízható, de már koros B20-ast, és teljessé téve az átállást a 100-as sorozatról a 200-asra.
Mialatt a 240 sikeresen helyesítette a 140-et, a 164 örökébe a 264 lépett. Motorterében egy új V6-os erőforrás (B27) dolgozott, amelyet közösen feljesztettek ki a Renault-tal és a Peugeot-val. A három márka kezdőbetűiből „PRV” néven ismertté vált motort eredetileg V8-nak szánták, ám az akkori energiaválság miatt módosult V6-ra. A B27 egyaránt készült karburátoros és befecskendezős kivitelben. Mivel azonban a porlasztós blokk még a B21-gyel szemben sem állta a sarat –sőt még sokat is fogyasztott-, gyártását hamarosan abbahagyták. A PRV sohasem lett sikeres, és ez is nagy szerepet játszott abban, hogy a 264 nem emelte a Volvo-t a luxuskocsikat előállító presztízsmárkák sorába (egyelőre)
A négyajtós 244 és 264, a 245 kombi és a kétajtós 242 1974 őszén jelent meg (a Volvo első ízben mutatott be három típusváltozatot egyszerre, hiszen a kasztnik rendelkezésre álltak a 140-es sorozatból). Két másik kivitel, a fényűzőb 265 kombi és a kizárólag az USA-ban értékesített 262, 1975-ben jelent meg a modellpalettán. A családot a 264TE (Top Executive) luxuskivitel egészítette ki.
Ami a konstrukciót illeti, a 240/260 sorozat híres lett robosztusságáról, noha kezdetben előfordultak korróziós panaszok.
A Volvo 1977-ben ünnepelte 50 éves jubileumát. Ez alkalommal mutatta be sportos kupéját (262C) sajátos formatervvel, amelynek karosszéria-elemeit Olofströmben préselték, de a kocsit a híres Bertone cég szerelte össze (itt készült egyébként a 264TE is). A fényűző, gazdag felszereltségű kocsit korlátozott darabszámban hozták forgalomba, olyan árért, amely akkoriban túl nagynak számított. Kezdetben csak egy színben (ezüstmetál) volt kapható, műbőr tetőborítással, de később más színek is megjelentek, tetőborítás nélkül. Kasszasiker sihasem lett belőle, de erősítette a Volvo, mint felső kategóriájú autómárka hírnevét, különösen az Egyesült Államokban. Az, hogy nem keltett nagyobb hatást, lényegi gyengeségeinek volt tulajdonítható, pl. a B27 motor lomhaságának, vagy az alacsony fejtérnek, amely még átlagos termetű autósoknak sem volt elegendő.
A 242 exkluzív, sportos változatáról 1978-ban hullott le a lepel. Az első kivitelt a B21E motor hajtotta, amelyet egy évvel később a nagyobb B23E váltott fel. Valamennyi 242GT ezüstmetél fényezéssel, „rali” dekorcsíkkal, valamint nagyon különleges belső kiképzéssel, narancsszínű bevarrásos fekete ülésekkel készült.
Nem sokkal később a B23E motor megjelent a négyajtós modellben is (244GLT), amely számos piacon került forgalomba. Talán ez volt az a kocsi, amelyet a szenvedélyes autósok a legnagyobb lelkesedéssel fogadtak.
A B23 motorral felszerelt 244GLT az ezüstszínű GLT betűkről volt felismerhető. Annak érdekében, hogy fokozzás a 264-ben alkalmazott, mérsékelten népszerű B27E/B28E motorok értékesítését, a 244GLT szerény felár fejében ezzel is kaphat volt. A „kedvezményes” 264 arany feliratot viselt.
A 240 hathengeres VW motorral felszerelt dízel változata, amely 1979 végén jelent meg, az erős GLT-k közvetlen ellenlábasának számított (bizonyos piacokon, ahol a két liter feletti kocsikat luxusadóval sújtották, öthengeres kivitelt lehetett kapni).
A modellt elsősorban arra tervezték, hogy a márka visszahódítsa vele a taxisokat, és e tekintetben meglehetősen sikeres is volt: a Volvo megint megszokott látvánnyá vált a svéd taxiállomásokon. Hosszú távon, normál utazósebességnél gazdaságos és komfortos járműnek számított, de átlagos felhasználás esetén már nem igazán vált be.
A 760/740 sorozat 1982 és 1984 között lépett a 240/260 helyébe. A 260 leváltására program szerint került sor, de a 240 (és különösen a 245 kombi) akkora népszerűségnek örvendett, hogy egészen 1993-ig kapható volt. Modellciklusának vége felé a 245 (240 egy idő után) valóságos státusszimbólummá vált néhány országban.A sorozat 1993-ban így is útjának végéhez ért, amikor a legutolsó 245 a futószalagról egyenesen a göteborgi Volvo Múzeum díszhelyére gördült.
Tökéletes családi autó volt-e a 240? Határozott igennel kell felelni erre a kérdésre. De ezzel még nem mondtunk el mindent. A kocsi sikert aratott a versenysportban is, részint az 1985-ös Túrakocsi Európa-bajnokságban, ahol Thomas Lindström és Gianfranco Brancatelli ült a volánjánál. Azt feltétlen meg kell említeni, hogy az ő kocsijuk 330 lóerős volt és 260 km/órával ment!
A Volvo 200-as sorozat több volt biztonságos, kényelmes, célszerű és bizonyos változatokban gyors autónál. Lambda-szondás katalizátora, melyet 1977-ben mutattak be, kiváló példa volt a Volvo vezető szerepére a környezetvédelemben. Ez a megoldás mérföldkőnek számított a kipufogógáz megtisztításában.
Érdekes tény, hogy az IKEA 83 éves alapítója, Ingvar Kamprad –aki mellesleg a világ egyik leggazdagabb embere- bármilyen autót megvehetne tetemes vagyonából, a mai napig is egy 1993-as kombi Volvo 240-essel közlekedik.
|